Szomatodráma nap – Amikor a tünetek mesélni kezdenek 

Személyek neveit, nemét ,életkorát a titoktartás miatt megváltoztattam, de a  történet lényegi motívumait felismeréseit megtartva adom közre, az eredeti főszereplő engedélyével. 😊 

Egy fiatal nő története az elnyomott érzésekről, fájó testvérségekről és a megtalált határokról 

Krisztina mosolygós, kedves, szőke filigrán fiatal nő. Miközben beszél, észrevétlenül tépkedi a bőrt a kezén. Emésztési panaszai vannak, (puffad) a gondolatai pedig sosem állnak meg. Mindennek rendben kell lennie. A napokat ki kell tölteni, hasznosan – üldögélni, csak úgy lenni nem lehet. Két munkahelye van, mert kell a pénz az életkezdéshez, emellett távoktatásban tanul. Pörög az élet, ő pedig úgy érzi, talán kissé túlterhelt. De bírja. Ha lenne is egy kis szabadideje, mindig lenne valami, amivel „hasznossá” teheti. 

A szőnyegen elkezdődik a jelenet. Először csak nézi kívülről – figyeli az érzéseket, a szereplők mozdulatait. Még nem tudja, mi ez, nincs hozzá konkrét emléke, de egy szerep hívja. Belép. A történet halad, és egyszer csak felismerések érkeznek: ő maga is ott van a jelenetben. Ott van az édesanyja, és ott van a húga is. 

A szőnyegen kirajzolódó jelenetben az egyik szereplő gondoskodó, fáradt, olyan feladatokat vállal át, amik nem is az övéi. Nem kap érte hálát, sőt – amikor szóvá teszi, bántás, kritika érkezik cserébe. Nincs helye az érzéseinek. A másik szereplő – a „lazábbik” – eljár szórakozni, könnyedebben veszi az életet. Nem érti, miért baj az otthoni rendetlenség, és miért nehéz Krisztinek mindezt elviselni. Sőt, ahelyett, hogy köszönetet mondana, még meg is alázza a nővérét – akár mások előtt is. 

Kriszti beszél a húgával, akivel a valóságban most együtt lakik. Rita ugyanabba a városba  jár egyetemre, ahol ő dolgozik, így  jó megoldásnak tűnt közösen bérelni egy nagyobb lakást. Szeretik egymást. Otthon is sok programot csináltak együtt, meg tudták osztani a hétköznapokat, a fiatalság nehézségeit és titkait. Támogatták egymást. 

Kriszti nem érti, hol romlott el ez az egész. Hiszen korábban még ő védte meg a húgát másokkal szemben, akik hasonlókról panaszkodtak. Most viszont ő is ugyanazt éli meg. Az édesanyja távol, ő pedig már régen megtanulta: nem kérhet segítséget. Rá nem jut idő. Neki erősnek kell lennie. Megoldani egyedül. De már ő is vágyik támogatásra. 

Ugyan volt egy életszakasz, amikor Rita több támogatást kapott a szülőktől. Kriszti ezt megértéssel fogadta, de az ő nehéz érzéseire akkoriban senki nem figyelt. Testvére a saját problémáival volt elfoglalva, a szüleik pedig – Rita betegsége és továbbtanulása miatt – aggódással voltak lekötve. 

A húga kineveti, mint az életben is, amikor gyakran hívja az anyjukat telefonon. Leszólja: „Nem vagy már dedós!” – mondja neki. Azt állítja, Kriszti csak hisztizik, és túl sok az elvárása. Hangneme megvető, bántó. Kriszti lelkében fájdalmas űr tátong. Hova tűnt az a kedves húgi? 

Próbálja elkerülni a konfliktust, figyelmen kívül hagyni a bántásokat, de ez nem hoz változást – testvére egyre tiszteletlenebb. Végül – ahogy az életben is – anyjához fordul. De most a játékban  sem kap támaszt. A szülők nem akarnak beleszólni, nem akarnak igazságot tenni. Mindkét lányt szeretik – és Rita mindig olyan meggyőzően adja elő az ő verzióját. 

A játékban Kriszti megérti, miért keményedett meg a lelke. A múltban, amikor egyedül maradt a nehézségekkel, amikor nem volt, aki meghallgassa. Megoldotta ugyan, amit kellett – de ennek a lelki súlyát senkivel nem tudta megosztani. Akkor egy túlélő stratégiát választott: elfojtotta az érzéseit, érvénytelenítette saját szükségleteit. 

És ezt teszi most is. Nyel. Nem húz határokat. Hagyja, hogy Rita bármit megtegyen. Miközben testvére már nem engedi közel magához. Nem osztja meg vele az életét, és a lelki beszélgetések sem érdeklik. Sőt, lenézi őt emiatt. 

A játék segít Krisztinek rálátni: a páncél nem erő – hanem érzékenység. És Rita lehet, hogy hamarabb önállósodott, de nem feltétlenül lett érettebb. A konfliktus forrása nem az együttélés vagy a házimunka – hanem a szeretet és támogatás hiánya. Rita megszokta, hogy mindig megkapja, amit kér. Krisztinek viszont meg kellett tanulnia háttérbe szorítani magát. És ez most is működik. Csak már fáj. 

A megoldás: döntés. Határok. Szóban, tettekben, hangnemben. Nem lesz könnyű. De most már megértette, megérezte, miért fontos. A játék után már tudja: ha nem húz határt, saját magát veszíti el újra. 

És ez most már nem opció. 

A legfontosabb felismerés: nem a szülőkre kell várni, és Rita belátására sem  kell számítani. A változás csak belőle indulhat. Ha ő másképp viselkedik, másképp fog reagálni a világ is. És ha húga nem is fog ennek örülni, a határokat ugyan szeretettel, de meghúzza– mert nem  az a cél hogy összevesszenek.  Csak helyre kell hoznia az egyensúlyt. 

Kriszti azt mondta a nap végén: 

„Már rég éreztem, hogy valami nem jogos. De azt hittem, ez az ára annak, hogy nővér vagyok. Most először látom, hogy az érzéseim számítanak. Nem kell lenyelnem őket. Nem kell elrejtenem őket senki elől. És ez már önmagában megkönnyebbülés.” 

Az életében eddig megélt túlzott megfelelési vágy, a túlterheltség, a mindig hasznosnak lenni akarás mögött most új értelmet kapott minden. Nem csak megállni tanult – hanem ránézni, érezni és megérteni is. 

Ha hívást érzel, várunk szeretettel! 

Nem számít, hogy voltál-e már hasonló önismereti eseményen, vagy most először érzed, hogy elindulnál magad felé. A SzomatoDráma mindenki számára újfajta élmény – és mindig egyedi. 
Ha készen állsz ránézni az életedre más szemmel, megérteni a visszatérő élethelyzeteket, feloldani régi mintákat, és közelebb lépni a szeretetteljes, elfogadó önmagadhoz – akkor itt a helyed. 
Gyere el egy szőnyegre, ahol játszva, mégis a legmélyebb szinten ismerheted meg önmagad! 
Várunk egy olyan napra, ahol a döntéseid megszülethetnek, a történeteid új értelmet nyerhetnek, és ahol lehetőséged lesz – egyszerűen csak lenni, úgy, ahogy vagy. 💛