„Most nem érek rá ismerkedni.” – vagy csak nem mersz remélni? 

A karriered alakul. 
Dolgozol. Teljesítesz. Haladsz. 
Reggel korán kelsz, este későn fekszel, két meeting között fél kézzel írod meg az e-maileket, és a következő cél már ott lebeg a horizonton. 
Tudod, mit akarsz. Tudod, hogyan kell elérni. 

Csak közben néha… a villamoson melletted egy kisgyerek nevet a babakocsiban, és te hirtelen túl sokat érzel. 
Nem azért, mert te is babát akarsz. Hanem mert ott van egy valaki, aki fontos valakinek. 
Ott van egy pillanat, amiben valódi figyelem van. 
És te hirtelen ráébredsz: neked ezek hiányoznak. 
A pillanatok. 
A kapcsolódás. 
Az, hogy valaki igazán rád néz. 

De te nem érsz rá. Nem most. Majd egyszer. 

Mert az emberek kiszámíthatatlanok. 
Mert az érzelmek zavarosak. 
A karrier? Az legalább logikus. 
Ott van visszacsatolás. Teljesítesz – elismernek. Haladsz – látszik. 
Ott tudod, mit várnak tőled, és hogyan kell viselkedni. 

A kapcsolatok nem ilyenek. 
A kapcsolatokban sérülhetsz. 
És valahol mélyen, már nagyon korán megtanultad: az emberek fájdalmat okozhatnak. 
Ezért inkább választottad a biztonságosat. 

A siker látszata nem egyenlő a boldogsággal. 

Lehet, hogy jól élsz. 
Lehet, hogy van pénzed, utazol, csillog a LinkedIn, pörög az Insta. 
Csak éppen este nincs kinek megmutatni azt az új bögrét, amit vettél, mert tudod, hogy csak te érted, miért fontos. 
Nincs, aki észrevegye, ha egy régi dal szól a boltban, amitől megremegsz belül. 
Nincs, aki ajándékot ad, ami csak két forint, de olyan, amitől potyog a könnyed, mert érzed belőle: ismer téged. Figyel rád. 

Mert ezt nem lehet megvenni. 

Nem lehet megrendelni, nem lehet kitűzni célként, nem lehet felvinni a heti to do listára. 
Ez a fajta meghittség csak akkor születik meg, ha mersz önmagad lenni. 
És ez az, amit évek óta kerülgetsz. 
Talán észrevétlenül, talán tudatosan – de mindig egy kicsit elkerülve a lehetőségét is annak, hogy valaki tényleg közel kerüljön. 

Miért? Miért nem érsz rá? 

Mert félsz. 
Attól, hogy ha megállsz, akkor felszínre jön minden, amit mélyre temettél. 
Mert annyiszor csalódtál már, hogy azt hiszed, ez a „nincs senkim” állapot biztonságosabb a reménynél. 
És mert valahol elhitted: nem vagy elég fontos ahhoz, hogy valaki igazán akarjon téged. 

De hadd kérdezzem meg: 
Ki mondta ezt neked először? 
És miért hiszed el még mindig? 

Mi történik, ha így maradsz? 

Valószínűleg még sikeresebb leszel. 
Még többen fognak felnézni rád. 
Csak közben te már nem nézel fel magadra. Mert belül pontosan tudod: 
Amit építesz, nem adja meg azt, amire leginkább vágysz. 

Nem leszel ettől kevesebb. De boldogabb sem. 

És mi történik, ha elkezdesz ránézni erre az egészre? 

Ha elkezded megérteni, miért húztad fel a falakat. 
Ha nem ítéled el magad azért, mert most így élsz – de megkérdezed magadtól: 
„Valóban ezt akarom?” 
Ha elkezdesz dolgozni nem csak a munkádon, hanem magadon is. 

Akkor talán újra bízni kezdesz. 
Talán elkezdesz érezni. 
És talán egyszer valaki melletted ül majd, és csak azt mondja: „Ezt a zenét te szereted, igaz?” 
És te megdöbbensz, mert már nem is hitted, hogy valaki ennyire figyelhet rád. 

Miért kell ehhez segítség? 

Mert amit magad előtt is rejtegetsz, azt nem fogod egyedül megtalálni. 
Mert a saját önvédelmi mechanizmusaink olyan rafináltak, hogy elhitetik velünk: „jól van ez így.” 
Csak közben egyre üresebbnek érezzük magunkat. 

Ezért segítek én. 
Nem azért, mert nekem vannak válaszaim – hanem mert segítek neked megtalálni a sajátjaidat. 
Mert együtt könnyebb odanézni arra, amit eddig elkerültél. 

**Nem biztos, hogy könnyű lesz. 

De biztos, hogy megéri.** 

Mert amit így nyersz, azt semmi nem adhatja meg. 
Sem fizetés, sem pozíció, sem követőtábor. 
Ez az a meghittség, az a valódi kapcsolódás, az az érzés, hogy nem vagy egyedül – amit megvenni nem lehet, de elérni igen. 

És ez a munka tényleg csak akkor kezdődik el, ha rászánod magad. 
Ha most úgy érzed, már nem elég a látszat, 
és valami valódit keresel – akkor itt vagyok. 
Kezdjük el.