Gyermek szomatodrámáról érthetően

„Most gyűjti a mintáit” – Gyermek SzomatoDráma, amikor még csak az alapok épülnek 

A felnőttek többsége akkor fordul segítséghez, amikor már valami rogyadozik. Egy kapcsolat, egy döntés, egy évek óta cipelt belső feszültség. A SzomatoDrámába gyakran így érkeznek: hoznak magukkal egy berendezett, de bizonytalanul álló „belső házat”, amit gyerekkori mintákra, élményekre építettek – és amit most újra kellene tervezni. 

A gyermekek ezzel szemben még csak most gyűjtik be ezeket az alapmintákat. 
Nem egy kész rendszer roskadozik bennük, hanem az alapok körül érződik valami bizonytalanság. A kevert talaj, amit épphogy csak elkezdtek összehordani – ebben már ott van valami, ami feszít, ami nehéz, amit talán jó lenne még idejében kirakni belőle. 

És mennyire jó lenne, ha a gyerekek nem a szüleik össze-vissza gyűjtögetett, kezeletlen terheihez kellene alkalmazkodjanak, hanem valóban válogatott, tiszta, megtartó talajra építhetnék az életüket. 

A gyerek nem felnőtt – és nem is kell, hogy úgy működjön 

Szülőként természetes, hogy magadból indulsz ki. A saját tapasztalataidból, a saját kérdéseidből: „Mi lenne, ha én lennék a helyében? Nekem mire lett volna szükségem akkor?” 
De fontos tudni: a gyermek nem kis felnőtt. Nem a te értelmezési kereteid szerint él meg dolgokat, és nem ugyanúgy dolgozza fel a világot. 

A gyerek nem tudja mindig elmondani, mi a baja. Néha ő maga sem tudja, csak azt érzi: valami nem jó. 
Nem érzi magát biztonságban. 
Nem mer aludni egyedül. 
Fáj a hasa – aztán a feje – aztán megint „csak hisztizik”. 
Kicsúszik valami, és ő sem tudja mi, csak nem találja benne a helyét. 

A teste, a viselkedése, a rajzai, a játéka – ezek az ő mondatai. 
Ez az, amit szülőként meg kell értenünk: nem kell, hogy elmondja. Eljátssza. És abból minden kiderül. 

Gyereked most írja a saját történetét – a kérdés az, mi marad benne 

Emlékszel, milyen volt gyereknek lenni? 
Biztos vannak benned is emlékek dolgokról, amiket nem mertél megkérdezni. Nem mondtad el, mitől féltél, vagy mit nem értettél. Csak azt érezted: valami nyomaszt, és jó lenne újra csak játszani, nevetni, könnyedén lenni. 

A gyereked is ezt éli most – csak nem biztos, hogy tud róla beszélni. 
Lehet, hogy egy iskolai konfliktus ül rá a lelkére, de csak annyit látsz, hogy „fura lett”. 
Lehet, hogy egy válás közepén ő is elvesztette a talajt, de nem tudja kimondani. 
Lehet, hogy „csak” érzékeli a családi feszültséget, mint egy érzékeny szenzor – de fogalma sincs, mi történik benne. 

És itt jön a SzomatoDráma, gyerekeknek. 

A játék, ami mögött válaszok rejtőznek 

A „Gyógyitó áték” nem tanít, nem magyaráz, nem kéri számon – teret ad. 
A gyermek szabadon játszhat benne, és miközben elrendez tárgyakat, szerepeket oszt, jeleneteket épít – megmutatja a lelkét. 
Ez nem „színház” – hanem belső történet. 
Nem dramatizálás – hanem belső valóság megjelenítése. 
Amit nem tud kimondani, azt meg tudja mozdítani. 
Amit nem tud megfogalmazni, azt el tudja helyezni a térben – és ahogy ő alakítja, önmaga gyógyító mozdulatait is megtalálja. 

A módszer játékos, mégis mély. 
Nem kell hozzá diagnózis, nem kell hozzá „súlyos probléma” – elég, ha valami nem kerek, és ezt észreveszed. 

✨ A játékvezető – aki nem csak jelen van, hanem megtart 

Fontos tudni: ez nem „egyszerű játék”, és a felnőtt, aki a folyamatot kíséri, nem egyszerűen jelen van – hanem tart, figyel, vezet. 

A SzomatoDráma gyermekjátékában a játékvezető az, aki érzékeli a folyamat mélységeit, tudja, mikor kell és lehet beavatkozni, és mikor nem. Ő az, aki nem hozza magával saját szülői érzelmi csomagját, mert nem az ő gyereke van a játékban – így tud elfogulatlanul, biztonságot adva kísérni. 

Egy szülő – érthető módon – túl közel van. Túl nagy a szeretet, a féltés, a jó szándék. És néha éppen ez az, ami – bármilyen nehéz is belátni – elront valamit. A pokolba vezető út is jószándékkal van kikövezve – mondják. És tényleg. A túlzott segíteni akarás, a saját félelmeink, vagy az elvárásaink gyakran elhomályosítják azt, amire a gyermeknek tényleg szüksége lenne. 

A játékvezető ezzel szemben szeretetteljes, de objektív. Nem akarja megjavítani a gyermeket – csak segíteni neki, hogy kapcsolódjon önmagához, és megtalálja saját belső megoldásait. 

Ő az, aki bízik a gyermekben. 
Bízik abban, hogy a gyermek képes megtalálni a saját válaszait – ha van, aki türelmesen figyel rá. 
Ő az, aki segíti a visszatalálást az ősbizalomhoz – ahhoz a mély, eredendő érzéshez, hogy jó itt lenni, jó élni, jó önmagamnak lenni. 
A játékvezető egy utat egyenget, nem diktálja az irányt. 
Helyet ad a gyermeki kíváncsiságnak, játékosságnak, és alkotókedvnek – mert hisz abban, hogy a gyermek saját kreativitása az egyik legerősebb gyógyító erő. 

Ő nem formálni akar, hanem teret ad a kibontakozásnak – hogy minden gyermek a saját egyediségében teljesedhessen ki. 
Nem irányít – kísér. 
Nem mondja meg – visszatükröz. 
És közben biztonságot ad, stabilitást, csendes megtartást – ott, ahol a gyermek épp a legtöbbet küzd magával. 

A szülő, aki most lép, jövőt épít 

Lehet, hogy most még nem tudod, mi zajlik a gyermekedben. 
Lehet, hogy csak azt érzed: nem akarod tovább próbálgatni, nem akarsz már csak „valamit tenni”. 
Azt akarod adni neki, amire tényleg szüksége van. 
Nem ráerőltetni valamit, nem „helyette megoldani”, hanem lehetőséget adni neki, hogy saját válaszait hozhassa felszínre. 
A SzomatoDráma ebben segít. 

Ez az a pont, ahol még nem késő. 
Nem a későbbi romokat próbáljuk eltakarítani – hanem megelőzni, hogy egyáltalán kialakuljanak. 
Ha most teszel egy lépést, a gyermeked saját útját segíted járhatóvá tenni. 
Nem azért, mert „baj van vele” – hanem mert lehetősége van szabadabban, egészségesebben építkezni. 

Ha úgy érzed, itt az idő – várlak szeretettel 

A gyermeked most írja az élete alaprétegeit. 
Lehetőséged van abban segíteni neki, hogy ezek tiszták, stabilak, valódiak legyenek. 
A „Gyógyító Játék” nem diagnosztizál, nem gyógyít, nem ígér csodát – de teret ad a valódi változásnak. 
Ha hívást érzel, írj bátran. 

A gyermeked történetét még most lehet jól elkezdeni írni.